II. Üledékes kőzetek

Szinoním neve: travertino. Forrásmészkőnek vagy édesvízi mészkőnek is nevezik, mert kisebb vízfolyások (patakok, források) vizéből, CO₂ vesztés miatt csapódik ki. Szerkezete likacsos, porózus. Magyarországi előfrodulásai: Szalajka-völgy (Bükk-hegység), Melegmányi-völgy (Mecsek), Tettye-forrás (Pécs), Sóskút (Budai-hegység). A csólyospálosi réti mészkövet évszázadokon át építőkőnek használták.

A rétegszilikátok közé tartozó szmektitek makroszkóposan földes vagy agyagszerű megjelenésűek. Kristályaik igen kis méretűek, néhány µm-esek. Igen elterjedtek agyagkőzetekben, talajokban. A csoport legfontosabb képviselője a montmorillonit - (Na,Ca_0,5)_0,33(Al,Mg)₂Si₄O₁₀(OH)₂*nH₂O. Általában földes, poros megjelenésű. K=1-2; S=2-3*10³ kg/m³. Színe fehér, szürkésfehér, szürkészöld, néha rózsaszínes árnyalatú. Fénye fénytelen vagy zsírfényű. Zsíros tapintású.

Ritkán fordul elő egynemű tömegben, elsősorban agyagásványokkal és kvarccal együtt alkotja a bentonit (nátrium-montmorillonit), a fullerföld (kalcium-montmorillonit) vagy a derítőföld nevű kőzetet.

A bentonit nagy tömegben piroklasztikumok hidrolitos lebontódása eredményeként képződik, de ismertek egyéb keletkezési módok is. Hazánkban kisebb bentonit telepek találhatók a Zempléni-hegységben (Mád, Rátka), a Mátrában (Istenmezeje) és a Kemenesháton (Egyházaskesző).

A bentonit legnagyobb részét az iparban használják fel: öntödei ipar (formák kötőanyaga), mélyfúró ipar (öblítőiszap), vegyipar (organofil bentonithoz, vízlágyításhoz, fullerföld gyártáshoz), festékipar, szappangyártás (telítő adalékanyag).

Az illit-, montmorillonit- és vermikulitfélék szerkezetileg a csillámokkal rokon ásványok, hozzájuk legközelebb az illitcsoport ásványai állnak.

Kémiai összetétele: K_1-1,5Al₄[Si_7-6,5Al_1-1,5O₂₀(OH)₄]*nH₂O. Ez gyakorlatilag azonos a hidromuszkovittal. Változatai a hidroparagonit (Na-illit), a gümbelit (Mg-illit), a hidroflogopit.

Az illit uralkodó agyagásványa a palás agyagoknak, agyagpaláknak, de más üledékekben, pl. mészkőfélékben is megtalálható. Az üledékekben illitesedés jöhet létre a szedimentáció után is. Egyes szilikátokból, főként földpátokból vagy más agyagásványfélékből, így montmorillonitból K-felvétellel illit keletkezik. Hidrotermás eredettel magmás kőzetekben, piroklasztikumokban, érctelérek kíséretében, hévforrások körüli kőzetátalakulásban megtalálható.

Tiszta, ásványos formában a kaolinit nagyon ritkán fordul elő. A kőzet neve, amely már gazdaságilag is hasznosítható mennyiségben tartalmazza az ásványt: a kaolin vagy porcelánföld. A nevét az ásvány típuslelőhelyéről, Kaulingról kapta (Kiangsi tartomány, Kína). A kaolinit legtöbbször plagioklászok, káliföldpátok, csillámok, szmektitek hidrolitos mállása során képződik. Gyakori édesvízi és tengeri üledékekben, széntelepekben. A legnagyobb kaolin felhalmozódások granitoidok vagy más savanyú magmatitok, földpátgazdag kőzetek, illetve savanyú piroklasztitok átalakulásából képződtek. A kerámiagyártásban felhasznált kaolin fehér, földes külsejű kőzet (porcelánföld), túlnyomó része kaolinit-ásvány. E kőzetben kellő nagyítással, már fénymikroszkóppal is jól láthatók a színtelen, vékony pikkelyszerű kristályok.

Magyarországon gazdaságilag hasznosítható, hidrotermás eredetű kaolin telepek a Zempléni-hegységben, Mád, Szegilong környékén vannak. Riolittufa eredetű telepek ismertek a Cserhátban Romhány és Felsőpetény térségében.

A kaolint elsősorban a porcelán- és a kerámiaipar hasznosítja, ezen kívül töltő- és mázanyagnak használják.

Olyan üledékes kőzet, amelyben az alumínium-, vas- és a titántartalmú ásványok együttes mennyisége a teljes tömegnek több mint a fele, és ezen belül az alumínium-ásványok uralkodnak. A bauxit alumínium-ércként való meghatározása azért nem egyértelmű, mert a feldolgozási technológia fejlődésétől és a kereslettől függően állandóan változik az a határérték, ameddig még alumínium-ércnek tekinthető.

Bár a bauxitok alumínium tartalmú ásványai és a sziallitos összetevői fehérek vagy színtelenek, a szennyező anyagok (vas-oxidok, -hidroxidok, -szulfidok, szerves anyagok, mangánásványok) miatt vörös és a vele rokon színárnyalatok a leggyakoribbak, a szürke, a sárgásbarna és a tarka (többszínű) bauxitfajták mellett. Általában a vörösbarna és a sárga színek a jellemzőek. Tömeges megjelenésű, közepesen kemény, egyenetlen, földes törésű, 5 µm-nél kisebb ásványszemcsékből álló kőzet.

A bauxitosodás a vegyi mállás egy speciális esete. A megvalósulásához több tényező egybeesése szükséges:

• a bauxitosodás általában csak a felszíni vagy egészen a felszínközeli viszonyok között jöhet létre; fedőrétegek lerakódása után a mélyben már nem folytatódik.

• a napjainkban is végbemenő lateritesedés – szilikátos kőzetek mállása – meghatározott klimatikus feltételekhez kötődik: 20-26^oC évi átlaghőmérséklet; legalább 1500 mm évi csapadék. De a meleg és a sok csapadék egymagukban nem elegendőek a bauxitosodáshoz, mert ekkor csak kaolinos vörös agyag keletkezik. A jelenkori laterit-területeken az esős évszakot 1-4 hónap száraz évszak követi.

• nem hanyagolható el a vegetáció, a geomorfológiai és a hidrogeológiai tényezők szerepe, valamint a pH és a redoxi viszonyok szerepe sem.

Ásványtanilag mikrokristályos kvarc. Kőzettanilag olyan tömör, üledékes kőzet, amely agyag- és karbonátásványok mellett uralkodóan 30 µm átmérőjű mikrokristályos kovaanyagból áll (SiO₂˃80 %). Rideg, olykor igen szívós. Törése szilánkos vagy kagylós. Rendszerint másodlagos eredetű. Két megjelenési formája ismeretes: gumós és réteges.

Kémiai-morfológiai fogalom. A mangángumók fő alkotóelemei különböző mangánoxidok, de nem minden mangánoxid gumós megjelenésű. Például nem gumós megjelenésű a mangándendrit, amely bokorszerű elágazódást mutató bekérgezés a kőzet repedésekben.

Az aleuritok csoportjába tartozó speciális üledék a lösz. Különböző körülmények között, glaciális erózió, sivatagi aprózódás, vulkáni kitörés útján keletkezett, szél által szállított, finom kőzetpor leülepedéséből keletkezett (eolikus aleurit).

A típusos lösz világossárga színű, rétegezetlen, 40-50 % körüli hézagtérfogatú, száraz állapotban viszonylag kötött kőzet. Kötöttsége a szemcséket körülvevő mészhártyának köszönhető. A beszivárgó vizek a mészhártyát kioldják, amely a mélyebb rétegekben változatos konkréciók, ún. löszbabák formájában felhalmozódhat.

A dunántúli-középhegységi szerkezeti egység senon fejlődéstörténeti ciklusának szürke agyagos mészkő, mészmárga, márga, kőzetlisztes márga kőzetfajtákból álló, többnyire jól rétegezett, egyenetlen, sokszor agyagfilmmel borított rétegfelszínekkel tagolt, gyakran bioturbált képződménye. Jellemző a tengeri mikrofosszíliák, elsősorban plankton foraminiferák gazdag faj- és egyedszáma. A formáció alsó szakasza makrofosszíliákban szegény, felsőbb szakaszán az Inoceramus kagylók viszonylag gyakoriak.

Nevét Magyarpolány faluról kapta, ahol a leírás alapjául szolgáló fúrási alapszelvény és számos felszíni kibúvás található. Szinoním neve: inoceramuszos márga és mészkő.

Agyagból és kalcium-karbonátból álló, tengeri vagy édesvízi környezetben keletkezett keverék kőzet, amelyben az alkotók különböző arányban lehetnek jelen. A mészkőnél lágyabb, többnyire jól rétegezett kőzet legtöbbször szürke vagy sárga színű, vasszennyeződéstől vörös, a szerves anyagtól pedig fekete, a glaukonittól zöld is lehet. A legtöbb márga könnyen mállik, nem fagyálló, de a kovásodott márga jó építőkő. Számos helyen makrofosszíliákat tartalmaz (Lábatlan, Bersek-hegy).

A márgát főleg cementgyártásra használják. Mivel az agyag-mészkő arány a kőzetben nagyon változó, vagy az egyiket vagy a másikat szükség szerint hozzáadva javítják a bányászott anyag minőségét.

K=3,5-4; S=2,86. Szín: színtelen, fehér, szürkés, sárga, barna, rózsaszín. Karc: fehér. Fény: üveg, gyöngyház, porcelánszerű, opálos. Genetika: mészkő diagenezisével vagy hidrotermás metaszomatózisával; hiperszalin üledékekben; szkarnokban és márványokban; hidrotermás telérekben, karbonatitokban, ultrabázisos üledékekben. TL: valószínűleg a Brenner-hágótól nyugatra, Innsbruck és Sterzing között (Ausztria). Név: Dieudonné Sylvain Guy de Gratet de Dolomieu (1750-1801) francia geológus és természettudós. Leírás éve: 1792. Megjegyzés: UV alatt fehér vagy rózsaszín színben fluoreszkálhat; savakban csak nagyon lassan oldódik, viszont finom pora meleg savakban pezsegve könnyen oldódik; a dolomitot CO₂ fejlesztésre, üveggyártáshoz, a kohászatban, a vegyiparban, a műtrágya- és tűzállóanyag gyártásban használják fel. Pora csiszoló- és tisztítószernek alkalmas.

A mészkő olyan kémiai vagy biokémiai eredetű üledékes kőzet, amelynek tömege legalább 90 %-ban kalcitból és/vagy aragonitból áll. A fő kőzetalkotó ásványok mellett változó mennyiségben ún. nem karbonátos – homokos, pelites, foszfátos – elegyrészek is részt vesznek a felépítésükben. A tiszta mészkő színe fehér vagy világosszürke. A kristályrácsba beépülő idegen ionok (vas, mangán), vagy a szemcsék közé keveredett idegen anyagok, pl. szerves anyag, agyag miatt a színe igen változatos – vörös, sárga, zöld, fekete – lehet.

A dachsteini mészkő Magyarországon a Dunántúli-középhegységben és a Duna-balparti rögökben általánosan előforduló, többnyire a fődolomitra települő, késő triász (felső karni–rhaeti) korú, kb. 210 millió éves karbonátos kőzet. Magyarország litosztratigráfiai egységeinek listájában Dachsteini Mészkő Formáció néven szerepel. Színe többnyire világosszürke; rétegvastagsága 700–1000 m. Alsó, a fődolomit felé átmeneti jellegű szakaszát „átmeneti rétegek”, illetve „fenyőfői tagozat” néven különböztetik meg.

Anyaga egy nagy karbonátplatformperitidális, illetve szubtidális övében, tehát a tengerparttól távoli tengeri platón ülepedett le. A szárazföld felől érkező üledékek nem jutottak el idáig, ezért homok- és agyagtartalma 1%-nál is kevesebb. Jellegzetesen Lofer-ciklusos, azaz a platóról időnként visszahúzódott a tenger, majd újra elöntötte azt — erről egyrészt az őstalajnyomok és száradási repedések tanúskodnak, másrészt a partvidékekre jellemző sztromatolitok. Az ősi tengerben a foraminiferák, zöldmoszatok, korallok éltek. A kőzet sok Megalodus kagylómaradványt tartalmaz. A kőzet szövete gyakran breccsás, mivel a kréta időszak hegységképző mozgásainak eredményeként a összetöredezett, majd immár nyugodtabb körülmények között cementálódott. Ez utóbbi folyamat nem volt egyenletes; a mészkőnek vannak kevésbé cementált, murvás, illetve porló változatai is.

Lásd: radiolarit

Az Erdőbénye melletti Liget-majorban működő diatómaföld-bánya palás szerkezetű anyagában gyakran lehet találni levél, sőt néha hal-lenyomatokat is.

Gyakori, hogy az eocén rétegsorok alsó szakaszában nagy tömegben találhatók az orsóra vagy szivarra emlékeztető alakú, megnyúlt Alveolina-félék. A némelykor több cm-esre is megnövő vázak belső felépítése is jellegzetes: a kanyarulatokat alkotó és a váz hossztengelyével párhuzamosan húzódó kamrákat másodlagos válaszfalak tovább tagolják. Az ilyen maradványokat tartalmazó, eocén kori mészkövet nevezik „alveolínás mészkőnek”. Az Alveolinák egyébként az ún. „porcelánvázú” foraminiferák közé tartoznak. Velük együtt is előfordulnak már a rétegsorokban a később egyeduralkodóvá váló „üvegvázúak”, amelyek legismertebb képviselője a Nummulites.

A tőzegesedés során mikrobiológiai és kémiai változások történnek a leülepedett szerves anyagban. A tőzeg felszínén, valamint alatta kb. 0,5 m mélyen, az ún. „tőzegesedési rétegben” az aerob baktérium és gomba tevékenység a jellemző. A növények viszonylag könnyen hidrolizálható elegyrészei (diszacharidok, keményítő, cellulóz) e tevékenység hatására lebomlanak, gáz és folyékony halmazállapotú termékek (CO₂, NH₃, CH₄, H₂O) képződnek. A ligninben gazdag növényi részek átmenetileg megmaradnak, de aerob környezetben, a humifikáció eredményeként huminsavakká és egyéb vegyületekké alakulnak. A humifikáció a tőzegesedés legfontosabb folyamata, ami egy nagyon lassan előrehaladó oxidáció, oxigén dús vízben.

A tőzeg az erősen nedves, víz által borított és levegőtől elzárt (anaerob) körülmények között, az ott elhalt növények törmelékéből képződik biológiai, kémiai és fizikai folyamatok révén. A tőzegképződésre alkalmas élőhelyeket tágabb értelemben lápoknak nevezzük, de a mára már kiszáradt lápok területén is fellelhető a tőzeg. Magyarországon valamennyi láp védett. A 2013-as ,,láptörvény" értelmében pár helyen engedélyezett a tőzegbányászat.

Tőzegképződésre alkalmas körülmények a tartósan lefolyástalan természeti helyek, lefűződött holtágak, sekély tavak, patakpartok területén alakultak ki, ahol a vízfelületet részben vagy egészben vízi növényzet, hínár, sás, nád, gyékény, és gyakran mohák, páfrányok nőtték be.

A lignit a fosszilis tüzelőanyagok (kőolaj, földgáz, fekete- és barnakőszén, lignit), ezeken belül pedig a kőszenek közé tartozik.

A lignit a legfiatalabb, még erősen fás szerkezetű szén. Innen a neve: lignum, amely latinul fát (faanyagot, holt fát) jelent, szemben az élő fával, aminek a latin megfelelője: arbor. Nagy nedvesség- és hamutartalma miatt fűtőértéke alacsony (3,5-10 MJ/kg), viszont előnye, hogy nagy mennyiségben található nem túl vastag takarórétegek alatt, ezért külfejtéssel viszonylag egyszerűen kitermelhető. Rossz tüzeléstechnikai tulajdonságai miatt csak erőművekben lehet gazdaságosan elégetni. A lignit égetési hatékonysága a legrosszabb a fosszilis tüzelőanyagok közül, valamint égése során az egészségre nagy mértékben ártalmas vegyi anyagok kerülnek a levegőbe.

Legnagyobb, ma is működő magyarországi bányája Bükkábrányban található. Az itt kitermelt lignitet Visontán, a Mátrai Hőerőműben égetik el.

A barnakőszén szénültségi foka szerint a lignit és a feketekőszén közé helyezhető. Az eocén korban, 60-75 millió évvel ezelőtt sűrű láperdőkből keletkezett (hasonlóan a mostani trópusi, szubtrópusi, mérsékelt égövi növényzetekhez) A magyarországi barnaszén is ekkor keletkezett a Pannon-tenger partján, de kisebb mennyiségben találhatunk kréta kori barnaszenet is (kora: 75-125 millió év).

A feketekőszén (régen kőkorom) üledékes kőzet, aminek nagy része biogén eredetű szén. A régi osztályozás szerint az üledékek biogén csoportjába tartozik, ma az intrabazinális üledékek közé sorolják. Szénültségi fokában (széntartalmában) a barnakőszén és az antracit között áll. Jelentős ipari nyersanyag, elsősorban energiatermelés céljából bányásszák. Sok millió évvel ezelőtt a mocsaras területek hatalmas erdőségeit vastag üledéktakarók fedték be. A levegőtől elzárva, a fedőrétegek nyomása alatt a növényi maradványok elszenesedtek. A feketekőszenek nagyobb nyomás alatt, hosszabb ideig képződtek, míg a barnakőszenek általában fiatalabbak, és a rájuk nehezedő nyomás is kisebb volt.

Zsíros csillogású anyag, fekete nyomok láthatóak rajta. Széntartalma kb. 80–91%. Karcolata fekete.

Kokszot is állítanak elő a feketekőszénből. Fűtésre, villamosáram-termelésre, kátránykészítésre használják. Füst nélkül ég.

Magyarország mai területén csak a Mecsekben fordul elő feketekőszén, mely liász korú, és a 18. század (kb. 1769) óta ismert. Bányászata a 19. század közepétől lett jelentős. Külszíni és mélyművelésű bányái is voltak. Főbb bányaközpontok: Komló, Máza, Nagymányok, Pécs, és Szászvár voltak.

Az antracit a legtisztább és legnagyobb fűtőértékűkőszén a hagyományos kőszénfajták közül. Szénültségi foka magas, kemény kőzetként viselkedik, nem porlik, és nem hagy nyomot más felületeken. A legértékesebb kőszén, mivel minden más típusnál nagyobb a széntartalma (92-98%); belőle nyerhető ki legtöbb hő, ráadásul alig füstöl, és kicsi az éghetetlen salakanyag-tartalma.

Minőségileg messze felülmúlja a barna- és a feketekőszenet, de mivel kialakulása hosszabb ideig tart vagy más kőzetesedési folyamatot igényel, valamint mélyebb rétegekben található meg, az előbbieknél ritkább, és a bányászata körülményesebb, ezért drágább, mint a többi kőszénféle.

Az antracit elnevezés a görög anthrakitész (ἀνθρακῖτις, szénnemű anyag) szóból származik. Az anyag sötétszürke színe után terjedt el az antracit szín elnevezés, melyet gyakran szintén csak antracitként emlegetnek.

A gagát tulajdonképpen megkövesedett, metamorf uszadék fa. Fekete színű, puha, könnyen és jól fényesíthető. Szabad szemmel vizsgálva nagyon nehéz elhinni, hogy a gagát eredetileg nem is kő, hanem fa volt. Nagymértékű nagyítással azonban lehet látni az átalakulást. A kövek (ásványok) gyógyító erejében hívők úgy hiszik, hogy a gagát komoly erővel bíró kő, amely nyugtató energiákat bocsát ki, így nagyszerű segítője lehet azoknak, akik szorongástól szenvednek, depressziósok vagy éppenséggel gyászolnak. Úgy tartják, hogy lenyugtatja a téveszmékből táplálkozó, félelmekkel és szorongással teli gondolatokat, valamint megvédi viselőjét a negatív energiáktól, és elősegíti a tisztulást. Ezt a hatást azonban semmiféle konkrét vizsgálat nem támasztja alá.

K=3-3,5; S=2,98. Szín: színtelen, halványkék, halványlila, fehér, rózsaszín, halványbarna, szürke. Karc: fehér, halványszürke. Fény: üveg, gyöngyház, zsír. Genetika: üledékes evaporittelepekben, magmás kőzetekben, fumarolák körül, hidrotermás telérekben. TL: Hall, Tirol (Ausztria). Név: an = nélkül (görög) + hidor = víz (görög). Leírás éve: 1794. Megjegyzés: savakban oldódik. Lásd: gipsz.

K=1,5-2; S=2,317. Szín: színtelen, fehér, sárga, sárgásbarna, barna, szürke, vörösesbarna, kék, rózsaszín, fekete. Karc: fehér. Fény: félig üveg, gyöngyház, selyem, fénytelen. Genetika: tengeri sótelepekben (csekély oldhatósága folytán a töményülő tengervíz legelső lecsapódási terméke, de kiválása csak hidegebb (25^oC-nál hidegebb) és kevéssé tömény tengervízből következik be; ellenkező esetben anhidrit válik ki, amely utólagos vízfelvétellel részben vagy egészen gipsszé alakulhat), talajokban; másodlagosan kénessav és karbonátos kőzetek reakciójával szulfidos érctelepekben; anhidritből vízfelvétellel; kénes vulkáni gázok és Ca-tartalmú kőzetek reakciójával; kivirágzások barlangokban és bányákban. TL: ismeretlen. Név: gipszosz = vakolat (görög). Leírás éve: Kr.e. 315. Megjegyzés: vízben alig, sósavban könnyen feloldódik; a tömeges gipszkőzetet elsősorban dísztárgyak, szobrok készítésre használják, az iparban pedig égetett gipszet állítanak elő belőle. Hevítéskor fázisfokozatok állnak elő: gipsz→bassanit (CaSO₄*1/2 H₂O)→γ-CaSO₄→anhidrit. Az iparban a 120-180^oC-on dehidrált gipsz a stukkógipsz= bassanit, megőrölve kerül forgalomba. Bő vízzel elkeverve percek alatt megkeményedik, újra (finom szemcsés összeilleszkedéssel) monoklin dihidráttá regenerálódik. A γ-CaSO₄, amely 800-900^oC-on keletkezik, az ún. esztrich-gipsz. Porrá őrölt formában csak napok múlva vesz fel újra vizet, viszont a kristályszemcsék viszonylag nagyobb térfogat növekedése, és ezáltal szoros illeszkedése folytán a stukkógipsznél keményebb anyaggá szilárdul.

A gipszhez kapcsolódó tévhitek, hiedelmek:

Theophrasztosz említ egy bizonyos földet, amelyet Méloszon, Számoszon és Thümphaiaban bányásznak, és „amelyet a thesszáliai és szomszédos népek gipsznek neveznek”. Ezt az anyagot falazáskor, kötőanyagként használják, mégpedig úgy, hogy a munkások előbb összetörik, majd vizet öntenek rá, jól elkeverik és közvetlenül kövek közé öntik. Arra vigyáznak, hogy közvetlenül a felhasználás előtt keverik össze vízzel, mert ha előbb, akkor gyorsan megköt, és nem lehet felhasználni. Ez az anyag olyan erővel ragasztja ösze a falba rakott köveket, hogy inkább a kövek törnek el, de a gipsz nem. „Valójában gyakran megesett, hogy egy épület részei összeomlottak,… míg a magasabb részek felfüggesztve maradtak, mivel a gipszkötés tartotta össze azokat”.

A gipsz szemcsés-kristályos, tömeges változata az alabástrom. Mivel nagyon puha anyag, könnyű volt faragni és a felületét fényesre csiszolni. A bibliai időkben egyszer használatos tégelyeket készítettek belőle kozmetikumok tárolására. De készültek belőle dísztárgyak is. Az alabástromból készült különböző dísztárgyak: urnák, tálak, dobozok és szobrok azonban elsősorban a régi etruszk sírokból kerültek elő.

Többféle betegség elleni gyógyszer alkotórésze volt. Magyarországi adatok szerint a 18. században például vérhas elleni „parasztorvosság” volt: „Az alabastromot porrá kell tenni és borban igya meg. A bort pedig annyira kell megmelegíteni, míg hédsége (?!) elvész.”

„Külömb-külömbféle nemekben tulajdon szín-tartó gyöngy a holdkő, mely tükör, avagy eveg [üveg] módon látszik által. Ez a holddal fogy, avagy nevekedik. Színe fejér, avagy fekete, avagy sárga. Az Arábiában termő fejér a kórság ellen hasznos, ha az ő hulladékja italban bévetetik.”

A holdkőről a következő fantasztikus leírás olvasható az ásványokkal „gyógyító” egyik internetes honlapon: hatásos depresszió, változókor, gyomor problémák, sebgyógyító, nyirokkeringés, hormonháztartás, menstruációs panaszok, bőr, tobozmirigy, termékenység esetén. Szépsége miatt a holdkő a nőiesség szimbóluma. Segít leküzdeni a hangulatingadozásokat és a depressziót. Oldja a szervezetben keletkező negatív energetikai blokkokat, csökkenti a stressz okozta gyomor problémákat. Medálként hordva, az arcunk tisztább és kisimultabb lesz. Sebgyógyító hatása van, terhesség alatt, és szülésnél is ajánlott a viselése. Jótékony hatásai közé tartozik, hogy fejleszti az érzelmi intelligenciát. Alkalmazása: ékszerként viselhetjük, vagy marokkőként tegyük a megfelelő testrészre. Holdtöltekor tegyük ki a hold fényére legalább 2-3 órára, hogy fel tudjon töltődni1. A kérdés csupán az, hogy melyik holdkőről van szó. A gipsz- vagy a plagioklász változatról?

Lásd: kálisalétrom

A lőporgyártás és számos egyéb ipari alkalmazás céljára korábban nátronsalétromból szilvinnel állították elő. Ma túlnyomóan mesterséges úton, kálisókból készül.

K=2-2,5; S=2,168. Szín: színtelen, fehér, szürke, kék, sárga, narancssárga, rózsaszín, vörös, bíbor. Karc: fehér. Fény: üveg. Genetika: evaporittelepekben; vulkáni szublimátumokban; kivirágzásokban, barlangokban, bányákban. TL: ismeretlen. Név: halsz = só (görög. Leírás éve: ősi. Megjegyzés: az ásványtani neve halit; vízben feloldódik, higroszkópos; íze sós, ehető ásvány; UV alatt ritkán vörös fluoreszkálás.

Az Újtestamentumban is fontos szerepet kap a só. Például a Kol 4:6-ban: „Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen meg tudtok felelni mindenkinek.”- ami egyszerűen annyit jelent, hogy a beszéd mindig tartalmas és vonzó legyen (Biblia 1973).

Az Újtestamentum szerint a katekumenek a megkeresztelkedésük után sót kóstoltak. Ez később – a kisgyermekek keresztelése során – úgy alakult át, hogy a gyermek szájába szentelt sót dugtak a következő szavak kíséretében: Őrizzen meg téged a bölcsesség sója mindörökre. Ezért a só megszentelése fontos feladata volt a papoknak a középkorban. Még a sóval való bedörzsölést is megőrizték néhány helyen (Löw 2019e. 148).

A közös sémi elnevezéssel szemben a só etimológiailag összhangban lévő elnevezései Európára korlátozódnak: άλς = sal, gót: salt; ószláv: soli; óiráni: salann (Löw 2019e. 139)

A só bibliai említéseinek száma: 30

A sóhoz kapcsolódó tévhitek, hiedelmek:

Az ókorban, amikor még nem ismerték a só keletkezésének a folyamatát, számos elképzelés volt ismert erre vonatkozóan. Feltették a kérdést, hogy miért sós a tenger vize? Egyes magyarázatok szerint azért, mert reggel, amikor a Nap felkel, a tengerből a víz édességét kiragadja és a nehezebb víz a mélybe süllyed. Mások szerint azért, mert a Nap által felmelegített Föld sós folyadékot izzad ki, ami belekerül a tengerbe. Megint mások szerint a sós és kiégett föld teszi a vizet sóssá, mint ahogyan a hamura öntött, majd megszűrt víz is sós ízű. Id. Plinius szerint az afrikai sivatagban, éjszakánként a telő holddal együtt növekszik.

A bibliai időkben számos sófajtát tartottak számon: sal fossilis (ásott – azaz bányászott só)=hegyi só=kősó; sal fossilis pellucens (átlátszó kősó)=sal gemma; sal marinus=tengeri (tengervízből bepárolt) só; sal lacustris=tavi só; sal excoctus=kifőzött só; sal ammoniacus=sal ammoniacum=sal gemmae. Az ammoni sót már Herodotos is említi. Pliniusnál sal hammonicus, amit azért neveztek így, mert a homok alatt találták: görögül a homok ugyanis hammosz (άµµως). Plinius itt azonban téved, mert ez eredetileg azt a kősó-féleséget jelentette, amelyet Líbiában, Ammon oázisában bányásztak. Plinius még azt is megemlíti a rostos-szálas szerkezetű, schistos-nak nevezett sóféleségről, hogy hosszúkás, átlátszatlan darabokban található, az illata kellemetlen, de a gyógyászatban hasznos, az orvosok többsége már régóta minden sóféleség között ezt értékeli a legtöbbre. Arról sajnos nem tudósít Plinius, hogy mire használták az orvosok a schistost, de megemlíti, hogy Cappadociában sáfrányszínű sót bányásznak, amely átlátszó és illatos.

A görögök közül a költő Homérosz (Kr.e. kb. 9. század) a sót isteninek tartotta, de a bölcselő Platón (Kr.e. 427-347) is az istenek kedves anyagaként jellemezte. A matematikus, filozófus Pythagoras (Kr.e. 580-500) a sót az igazság jelvényének tekintette, mivel – akárcsak az igazság – mindent megőriz és konzervál. Ezért a háztartása számára úgy rendelkezett, hogy az étkezéseknél mindig tegyenek az asztalra sótartót, ami emlékeztesse az embert a sónak erre a jelképes erényére. A filozófus Plutharkhos (szül. 46 körül – megh. 120 körül) megjegyezte, hogy só nélkül semmi sem finom, és hogy a só egy olyan plusz ízt ad a boroknak, amelytől azok vidáman csúsznak le az ember torkán.

Régen a vacsorák, lakomák előtti asztal megterítése során a só került elsőként az asztalra és a só volt az utolsó, amit a lakoma végeztével elvittek az asztalról. Ebben a szokásban az játszotta a szerepet, hogy úgy hitték, ha a vendégek sót látnak az asztalon, akkor rögtön tudják, hogy szeretettel várják őket. Azzal, hogy utoljára vitték el az asztalról azt jelképezték, hogy míg az ünnepek egyszer véget érnek, a szeretet és a barátság örökké tarthat.

Sok helyen boszorkányok elleni hatásos szernek tartották a sót. A Harz-hegységben például a tejbe három sószemcsét tettek, mert ezektől azt remélték, hogy távol tartja a boszorkányokat a tejtől és megóvja a belőle készülő vajat is. A skóciai Aberdeenben még a 19. század második felében is ugyanezért sót tettek a tejeskanna fedelére. Normandiában pedig a parasztok azért szórtak egy kis sót a tejesedénybe, hogy megóvják a teheneket a boszorkányok rontásától.

Se szeri, se száma a sóval kapcsolatos hiedelmeknek. Marokkóban például a sót a gonosz elleni talizmánként használták, Nápolyban ugyanezen okból egy kis kősót hordtak a nyakukban. A svájci Bernben pedig azt hitték, hogy az ember minden ártó szellemtől védve van, ha a jobb zsebében friss kenyér, a balban imakönyv van, és mindegyik zsebében van egy kis só. Csehországban a lányos anyák úgy próbálták megóvni a lányaikat a rontástól, hogy egy kis kenyeret és egy csipet sót tettek a lányuk zsebébe. Amikor pedig a lány sétálni ment, egy kis sót szórtak utána, hogy el ne tévedjen. Indiában a skorpió csípés helyét sóval és borral dörzsölték be, mert abban bíztak, hogy a só természetfölötti ereje képes elűzni a fájdalmat okozó démonokat. A katolikus keresztelések során a kisbaba szájába egy csipet megszentelt sót tesz a pap, miközben a következőket mondja: „Őrizzen meg téged a bölcsesség sója mindörökre!” Szicíliában azonban úgy tartották, hogy a gyermek ettől a sótól bölcs lesz. Emiatt mondták régen a nehéz felfogású emberekre, hogy a pap kevés sót tett a szájába a keresztelőn.

A sót arra is használták, hogy megszabaduljanak a nem kívánt vendégtől. Ezt úgy csinálták, hogy az illető háta mögé észrevétlenül egy csipet sót szórtak. A só ereje hamarosan távozásra késztette a vendéget. Ha kétes, rossz benyomást keltő ember járt a házban, akkor a tűzbe vetett marék sóval lehetett megakadályozni, hogy az illető személye ne kísértsen. Ha viszont veszély elől menekült valaki, nem volt szabad hátranéznie, mert akkor úgy járt, mint Lót felesége, aki sóbálvánnyá változott.

A néphit azt tartja, hogy a véletlenül kiszórt só bosszúságot, kisebb veszekedést jelent, amit úgy lehet megakadályozni, ha az illető a kiborult sóból egy csipetnyit átdob a bal válla felett az ott várakozó gonosz arcába. A démonok, a boszorkányok és az ördög távol tartására az új ház küszöbére egy marék sót szórtak. De sok vidéken elterjed szokás volt, hogy az új ház szellemei jóindulatának elnyeréséhez a beköltözéskor sót és kenyeret vittek.

A cigányok körében is ismert volt a só mágikus ereje. Ők a sót az eskü megerősítésére használták. A Falk Miksa által szerkesztett Pester Lloyd 1881. július 1-ei száma beszámolt egy nyugat-magyarországi esetről. A történet szerint egy cigánybanda valamelyik tagja pénzt lopott, amiről értesítették a vajdát. Ő összehívta a tábor öregjeit, akik úgy döntöttek, hogy a gyanúsítottaknak eskü alatt kell vallomást tenni. Az esküt egy keresztfa két végére helyezett, sóval megszórt kenyér fölött kellett elmondani. A valódi bűnös megtagadta az esküt, ezzel lelepleződött!

A kenyér és szinte minden sütemény tésztájába a mai napig tesznek egy csipet sót, nem azért hogy a tészta ízét fokozzák, hanem azért mert azt tartják, hogy ezzel elűzik a démonokat. Nagyon gyakori hiedelem az elsózott leves, amelyről azt feltételezik, hogy azért lett olyan, mert a szakács szerelmes. Indonéziában pedig úgy tartják, hogy a szakács már nagyon vágyik a házasságra. Hús sózásáról álmodni az adósság felhalmozódását jelenti, amelynek eredményeként folyamatosan zaklatják majd az álmodót a pénzbeszedők. Sóról álmodni: új ízek és ragyogó élmények megismerését jelenti.

A hoppon maradt, szitkozódó koldus után, nehogy az átka megfoganjon, egy csipet sót szórtak. A japánok szerint a balszerencse megelőzése érdekében minden esetben sót kell szórni arra a helyre, ahol előzőleg a koldus tartózkodott.

IV. Béla lányával, Kunigundával (kb. 1224 – 1492) – akit a lengyelek Kingának neveztek, miután 1239-ben feleségül adták Szemérmes Boleszló krakkói és szandomiri lengyel herceghez, és akit 1690-ben boldoggá avattak, 1999-ben pedig szentté avatott Szent II. János Pál pápa - és a sóval kapcsolatban is fennmaradt egy legenda, amely mind Magyarországon, mind Lengyelországban - a sóvidékeken – ismert volt: „A tatárvész után állítólag fényes kísérettel jött Magyarországra Kinga, Boleszló lengyel herceg felesége, atyja látogatására. IV. Béla csatlakozott leányához, s együtt járták be az elpusztult országot. Eljutottak Máramarosba is, ahol Béla Kingának egy sóbányát adományozott. A szépséges királyleány, akinek szépségéről csodás dolgokat mesélnek a krónikák, mintegy zálogul bedobta a kapott sóaknába gyűrűjét. Kinga hazatért. Pár év múlva pedig ugyanazon gyűrűt az éppen akkor felfedezett bochnyai sóakna egyik nagy sósziklájából fejtették le a munkások.”.

„Ha az lév köves, hosszúkás és kemény részecskékkel forr egybe, sót csinál. A só szorít (szárít?), töröl, tisztít, eloszlat, visszaűz, vékonyít és bétúróz. A vízből való sónak is […] ezen erejei vannak, noha mivel a közé sok vizes részek szorultak, nem olyan hatható.” – írta a sóról Apáczai Csere János.

A 17. század elejéről fennmaradt, magyar nyelvű kézirattöredékben van egy recept, ami a „Fognak nehéz kivonyása ellen” hatásos. Így szól: „Sót, gyömbért törd jól egyben és azt tedd az fájó fogadra, kivonyhatják könnyen.” Úgy gondoljuk, hogy az összetevők jó fertőtlenítő hatásúak, ami egy foghúzás esetén nagyon hasznos, de fájdalomcsillapító hatásuk biztosan nincs.

A márgák közé tartozó sekélytengeri, miocén kori üledék. Szürke, kékesszürke színű, finom homokszemcséket tartalmazó, csillámos, harmadidőszaki agyagmárga, egyhangú tengeri faunával.

A kavics természetesen aprózódott, túlnyomóan kvarc- és kvarcitszemekből álló, laza üledékeskőzethalmazok természetes állapotú, vagy mosott, osztályozott, esetleg tört terméke. Az építőipari szabvány szerint legalább 4 mm alsó határszemnagyságú, míg a talajtani meghatározás szerint legalább 2 mm szemnagyságú frakciókból áll.

Elsősorban folyókban, tenger- és tópartokon képződik a víz kőzetkoptató hatására. A természetes kavics általában homokkal együtt fordul elő.

A jelenlegi élő vízfolyásokból kotort, geológiai múltban keletkezett folyami kavics és a jelenlegi tengerszint alól kitermelt bányakavics a beton lényeges adalékanyaga. A folyók medréből kikerült homokos kavics a víz sodra folytán csiszolt, jól mosott, ennek következtében betonkészítményekhez jól megfelel. A bányakavics gyakran agyagos, ezért vasbetonhoz csak átmosás után lehet felhasználni. A folyami homok és a folyami kavics keverékének a neve: sóder. A 4 mm alatti szemeket homoknak, a 4 mm felettieket kavicsnak nevezik.^[

A futóhomok kopár felszíneken a szél által mozgásban tartott, dűnékben felhalmozott homoktömeg, szemcséi lekerekedettek. (A folyami homok szemcséi élesek!)

A futóhomok laza szerkezetű, nagyrészt kvarcszemekből áll, kis mennyiségben mész, dolomit-, földpát-, magnetit- stb. szemek is előfordulnak benne. Mindenütt ott képződik, ahol a kőzetek elmállása következtében alkotó részeik lazákká válnak, vagy a víz által összehordott föveny szárazzá válik. Így tengerparton, ahol a hullámok sok homokot hánynak ki a partra, amelyhez hasonlót a Balaton somogyi partjain is tapasztalhatunk, vagy kiszáradt tó fenekén, ilyen Földünk szárazföldjének belsejében sok helyen levő sivatag, hazánkban maga az Alföld nagy medencéje. A szárazzá lett laza föveny szemcséi a szél nyomásának nem képesek ellenállni, a szél irányában mozogni kezdenek, ez irányban gördülnek a felszínen.

Az agyag igen elterjedt üledék, finomszemcsés összetevőkből áll. Azokat az üledékeket sorolják ide, melyek szemcsemérete nem haladja meg a 0,02 mm-t. Egyes államokban ezt a méretet 0,039 mm-ben határozzák meg, mert ez a méret a kolloid tulajdonsággal rendelkező szemcsék felső mérethatára. Az agyagásványokon (kaolinit, montmorillonit, filloszilikátok) kívül tartalmaznak kvarcszemcséket, szerves szennyeződéseket, meszes vagy kovasavas kötőanyagokat. Egyes fajtái (így a bentonit) nagy mennyiségű vizet képesek felvenni a kristályrácsok és a mikronméretű szemcsék közé, melyet molekulárisan, finom kapillárisokban megkötnek. A szemcsemérethatárt azért szabták meg 0,02 mm-ben, mert az így kialakult hézagok bakteriálisan már nem járhatók át. A finomszemcsés tömeg szemcsefelszíne rendkívül nagy, a szemcseeloszlás és a szemcsealak függvényében több m²/gramm mértékű lehet.

A talajmechanikai gyakorlatban talajok szemnagyság szerinti osztályozásakor azonban a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talajt nevezzük agyagnak.

Az agyag még egyértelműen üledék, az agyagkövet már üledékes kőzetnek tekinthetjük.

Olyan durvatörmelékes kőzet, amelyben a 2 mm-nél nagyobb átmérőjű részek szögletesek és mennyiségük a teljes tömeg 50 %-át meghaladja.

Olyan durvatörmelékes kőzet, amelyben a 2 mm-nél nagyobb átmérőjű részek lekerekítettek és mennyiségük a teljes tömeg 50 %-át meghaladja.

Olyan törmelékes kőzet, amely a homok diagenezise útján jött létre. Benne az 1/16-2 mm nagyságú szemcsék mennyisége nagyobb, mint a teljes tömeg fele.

A szemcséket kötőanyag ragasztja össze. A homokkő jellegzetessége, hogy az elegyrészek szabad szemmel megkülönböztethetőek. A szemcsék lehetnek lekerekítettek, vagy szögletes alakúak. Jellemző a szemcsék osztályozottsága, ami a szállítóközeg energiájának változásától függ. A homokkövek leggyakrabban réteges szerkezetet mutatnak. A szabályszerű rétegezettség ritmikus kiülepedésre utal. Előfordul osztályozott rétegződés, amikor az alkotószemcsék méret szerint elkülönültek. A szállító közeg képződés közbeni viselkedésétől függően keresztrétegződés, hullámosodás következik be. A homokkő színe az elegyrészek minőségétől függ. A szín változhat a világos-sárgától a vörös árnyalatokon át a zöldes és feketés megjelenésig. A vöröses elszíneződést a vastartalmú elegyrészek okozzák, a sötétszürke, feketés színváltozat a földpátok túlsúlyát jelzik.

Kötőanyagok: kovasav, dolomit, meszes oldat, agyagok, ritkábban: baritos, sós, gipszes, kaolinos.

A tengeri kovaüledékek egyik csoportját a jelenkori tengerek kovaiszapjai képviselik. Ezeket az uralkodó kovavázak alapján diatómás, radioláriás vagy kovaszivacsos elnevezéssel lehet megkülönböztetni. A kovavázak a tengevízben élt kovamoszatoktól és Radioláriáktól származnak. A negyedidőszak előtti tengerek kovaüledékei nagyobb szilárdságukkal különböznek a recens (jelenkori) iszapoktól. Ilyenek a tengeri diatomitok vagy radiolaritok. Bennük a kovaváz mennyisége >40 %.

Elpusztult barlangi állatok, pl. denevérek CaCO₃-mal összecementált csontjaiból álló kőzet.